Amikor Ugandába készül egy amerikai csapat, minden alkalommal elmondják, hogy érdemes füldugóval készülni, ugyanis ha valakit a városban szállásolnak el, nem lehet tudni előre, hogy az éjszakák mennyire lesznek zajosak (hajnalig tartó buli, kutyák, madarak, szomszédok, stb. Az éjszakát a reptértől nem messze töltöttük, mégis sikerült eleget pihenni. Az egyetlen zajforrás éjszaka és hajbalban valami nagyobb madár volt, de minden ilyen ébredés után sikerült még vissza aludnom, így csak az előző este egyeztetett időpontban, 8kor mentem le találkozni a többiekkel.
Reggelire chapati volt, benne tojással. A chapati egy tortilla jellegű, nagyrészt búzalisztből készült lepény.
Reggelire chapati volt, benne tojással. A chapati egy tortilla jellegű, nagyrészt búzalisztből készült lepény.
Reggeli után máris indultunk. Útközben, ha jól emlékszem, talán csak háromszor álltunk meg. Josh tegnap, miközben jött értem Entebbébe, defektet kakpott útközben. A rossz kereket levette, helyére felrakta a pótkereket, majd elment egy gumiszerelőhöz, aki megjavította, és vissza cserélte a kerekeket. Mivel a javítás óta kicsit rázott a kocsi, Josh jobbnak látta reggel egyből egy gumisnál kezdeni a napot, ahol vett két új gumit a két első kerékre.
A környékre jellemző úthasználati szokásokat jól mutatja erről a kétsávos útról készült videóm...
A környékre jellemző úthasználati szokásokat jól mutatja erről a kétsávos útról készült videóm...
Két éve, amikor megérkeztünk a csapattal, Josh és nagyobbik lánya Jordan egy helyi szárazsüteménnyel vártak minket, aminek daddies a neve. Ezek lényegében falatnyi méretű, csörögefánk ízú és állagú finomságok. A második megállónk egy benzinkút volt, ahol találtam ilyen előre csomagolt daddies-t, innivalónak pedig zöldalmás Mirindát. Mindkettő nagyon jól esett.
Az út mellett rengeteg helyen árulnak mindenféle ennivalót, igazi street food fajtákat. Vannak, akik csak szépen csedben várnak az út és a házak közt, hogy oda menjen a vásárló, mások a még tollal borított, de már nyakaszegett csirkéket lóbálják a legalább 90km/h-val közlekedő autó elé... ezek kimondottan azok a helyek, amiktől az otthoni orvosok óvva intenek a mindenféle betegség és fertőzés elkerülése érdekében. Mivel Josh már majdnem 5 éve itt lakik, már hozzászokott az itteni ételekhez, így egyszer megállt, hogy vegyen egy pár nyársnyi húst. Bár az eladó állította, hogy a hús friss marha hús, a vásárlás után kiderült, hogy nem volt igazán friss, és nem is volt marha, de elfogyott...
Az út nagyon hosszúnak tűnt. Valamivel 9 után indultunk, és 5 után értünk Gulu városába.Maga a szállásunk a várostól pár kilométerre van, egy mellékutcáról nyíló földúton lehet megközelíteni. Ami még így második ugandai látogatásra is érdekes, hogy az ajtó és az ajtó tok közt alul több centiméteres a rés, és oldalt is ki-be lehet látni. Valószínűleg ennek köszönhető pl., hogy jelenleg a szobám plafonján egy gekkó tanyázik, amit sehogy nem tudok leszedni onnan, így ma (legalább) ketten leszünk a szobában éjszakára. Egy másik érdekes dolog a melegvíz ellátás. A fürdőszobába érve láttam, hogy csak hidegvizes csaptelep van kézmosónak is, és a zuhanyrózsának is. Arra a kérdésemre, hogy van-e melegvíz, és ha igen, hogyan lehet hozzá jutni, azt mondták, hogy a bejárat mellett van egy kapcsoló, ha szeretnék meleg vizet, azt kapcsoljam fel. Ezt megtettem, de ettől még nem lett meleg a víz. További kis próbálkozás után rájöttem, hogy két zuhanyrózsa van, és a magasan levő-, fix telepítésűről el tudtam képzelni, hogy valami melegítő szál van benne. Átállítottam, hogy a fenti rózsába menjen a hideg víz, és láss csodát, onnan már meleg jött ki. Gondolom, hogy valami átfolyásos rendszerként működik a dolog, mert amikor átállítottam, hogy onnan jöjjön a víz, a fürdőszobai lámpa fényereje kb. negyedére csökkent... Mosakodás után zártam volna el a csapot, de gyorsan vissza is rántottam a kezem, mert a csap (működés közben) rázott, úgyhogy ezt a kis problémát holnap majd azért jelzem a recepción :) Mára egy száraz törölköző segítségével sikerült annyira szigetelni a kezem, hogy el tudjam zárni a vizet.
Az ajtó körüli légrés (és ablakok feletti szellőzőrácsok) miatt a hangszigetelés sincs megoldva, így lehet például, hogy a több szobával alrébb elszállásolt kisgyerekes család 9 hónapos gyermekének a sírása majdnem olyan hangerővel hallatszik, mintha itt lenne mellettem. Remélem a horkolásom nem ébreszti majd fel őket...
Elég sok gyerektábort szerveztem már, de egyik sem úgy kezdődött, mint ez, hogy a várva várt csapatnak csak a 12 százaléka érkezett volna meg a tábor kezdetére, de itt most ez történt: a 16 tanárból ketten értünk ide. Tegnap este olyan jó volt megtapasztalni azt, amit én sokszor elfelejtek, miszeint amikor mi rájövünk, hogy milyen gyengék vagyunk, vagy mennyire nincs ráhatásunk dolgokra, és ilyenkor engedjük, hogy Isten oldja meg a legyőzhetetlennek vélt akadályokat, valahogy haladnak előre a dolgok. Lehet (sőt, valószínű), hogy nem úgy lesz minden, ahogy mi terveztük, de mégis megesz, és általában jobb is lesz.
Igaz, hogy most csak ketten értünk ide a 16-ból, de Isten kirendelt még mellénk másik 7 olyan embert, akik alkalmasak csoport vezetésre. Ma este sikerült is össze jönnünk, és kb másfél óra alatt eljutottunk "nincs itt a csapat, nincsenek itt az eszközök, nincs ötletünk kézműves projektre, de van majd' 340 gyerek, akik holnap reggel táborra számítanak" állapotról oda, hogy holnap el tudjuk kezdeni a tábort. Az amerikai csapat érzekéséig (remélhetőleg két nap) állomásokat fogunk csinálni, minden tanár egy állomást kap, és a gyerekek rotálódnak, hogy melyik csoport éppen megyik állomáson lesz. Rám az egyik éneklős állomás jutott, ahol meg kell majd tanítanom a gyerekeknek a tábor énekeit, és annak mutogatásait.
Holnap 7-től reggeli, 8-kor indulás.
Az ajtó körüli légrés (és ablakok feletti szellőzőrácsok) miatt a hangszigetelés sincs megoldva, így lehet például, hogy a több szobával alrébb elszállásolt kisgyerekes család 9 hónapos gyermekének a sírása majdnem olyan hangerővel hallatszik, mintha itt lenne mellettem. Remélem a horkolásom nem ébreszti majd fel őket...
Elég sok gyerektábort szerveztem már, de egyik sem úgy kezdődött, mint ez, hogy a várva várt csapatnak csak a 12 százaléka érkezett volna meg a tábor kezdetére, de itt most ez történt: a 16 tanárból ketten értünk ide. Tegnap este olyan jó volt megtapasztalni azt, amit én sokszor elfelejtek, miszeint amikor mi rájövünk, hogy milyen gyengék vagyunk, vagy mennyire nincs ráhatásunk dolgokra, és ilyenkor engedjük, hogy Isten oldja meg a legyőzhetetlennek vélt akadályokat, valahogy haladnak előre a dolgok. Lehet (sőt, valószínű), hogy nem úgy lesz minden, ahogy mi terveztük, de mégis megesz, és általában jobb is lesz.
Igaz, hogy most csak ketten értünk ide a 16-ból, de Isten kirendelt még mellénk másik 7 olyan embert, akik alkalmasak csoport vezetésre. Ma este sikerült is össze jönnünk, és kb másfél óra alatt eljutottunk "nincs itt a csapat, nincsenek itt az eszközök, nincs ötletünk kézműves projektre, de van majd' 340 gyerek, akik holnap reggel táborra számítanak" állapotról oda, hogy holnap el tudjuk kezdeni a tábort. Az amerikai csapat érzekéséig (remélhetőleg két nap) állomásokat fogunk csinálni, minden tanár egy állomást kap, és a gyerekek rotálódnak, hogy melyik csoport éppen megyik állomáson lesz. Rám az egyik éneklős állomás jutott, ahol meg kell majd tanítanom a gyerekeknek a tábor énekeit, és annak mutogatásait.
Holnap 7-től reggeli, 8-kor indulás.
A tegnapi post-ban emlegetett utolsó pillanatban összeszedett dolgok Josh és Whitney családjának:
