Otthonról este 7:30 körül indultam el. Balázs jött értem. Utolsó utáni pillanatban még megkérdeztem Josh-t (az Ugandában élő amerikai misszionáriust), hogy van-e bármire szükségük, amit én Magyarországon be tudok nekik szerezni, de ők nem tudnák ott kint. Mivel összejött egy szép kis lista, útközben Vácott még megálltunk a Lidl-ben gumimaciért, gluténmentes termékekért, erős pistáért, két fajta kolbászért, és Nesquick kakaóporért, majd irány a repülőtér.
A biztonsági ellenőrzésen rekord sebességgel átjutottam, úgyhogy egy csomót vártam a beszállásra.
A gép talán ötöde üres volt, mellettem sem ült senki, így viszonylag kényelmesen utaztam, de aludni nem igazán sikerült, talán egy fél óra azért össze jött. A felszállás után kb. fél órával még egy második vacsorát is kaptam (otthon volt az első).
A biztonsági ellenőrzésen rekord sebességgel átjutottam, úgyhogy egy csomót vártam a beszállásra.
A gép talán ötöde üres volt, mellettem sem ült senki, így viszonylag kényelmesen utaztam, de aludni nem igazán sikerült, talán egy fél óra azért össze jött. A felszállás után kb. fél órával még egy második vacsorát is kaptam (otthon volt az első).
Dubajba kora reggel érkeztem (otthoni idő szerint kb. 4kor). Kimentem a hármas terminál várójába, és ott próbáltam utána nézni, hogy hova lenne érdemes elmennem, mi mennyi időre van a reptértől, számolgattam, hogy mikorra kéne vissza érnem, majd vettem egy minden zónában használható jegyet a metróra, és elindultam.
Két éve is valahogy így volt, akkor a Burzs Kalifáig jutottam. Most kíváncsi voltam, hogy hogyan néz ki a környék, ha tovább megyek dél felé. Sajnos nem ez bizonyult a legjobb ötletnek; a táj, az épületek, és minden más is kb. ugyan olyanok voltak még újabb fél órai metrózás után is. Ha már viszont elmentem odáig, akkor gondoltam megnézem a Dzsumeira pálmát. Ehhez a metróról átszálltam egy villamosra, onnan pedig az egy-nyomvonalas vonatra, amivel kimentem a mesterséges sziget csúcsára.
Amikor oda értem, észre vettem, hogy már két órája eljöttem a reptérről, és ahhoz, hogy legyen két órám átmenni a reptéren, és elérni a következő repülőt, indulnom is kell vissza. A vissza út valamiért gyorsabban ment, és a közlekedési eszközökön is jóval kevesebben voltak, mint reggel.
Még mielőtt kijöttem a reptérről, megkérdeztem az ottani információs pultokat, hogy hogyan lehet eljutni a hármas terminálról a kettesre (mivel a hármasra érkeztem, de a kettesről indultam tovább). Mindegyik azt mondta, hogy az egyetlen út, ha kimegyek, és taxit fogok magamnak. Ha esetleg Te, aki ezt olvasod, a jövőben Dubajban jársz, és a terminál 3-ról át kell menni a terminál 2-re, ne higgy az információs pultnak. Több fajta módon meg lehet oldani, de a legegyszerűbb (nem a leggyorsabb), ha vissza mész a biztonsági rész mögé, és ott buszozol (amire azt mondták az a pultnál, hogy már nincs ilyen lehetőség). Mivel én kint voltam már, sőt, jó messze a reptértől, én két metróval és egy busszal értem oda a megfelelő terminálhoz.
Miután metaláltam a megfelelő kaput, volt még több, mint 2 órám indulásig, így felhívtam a családot, és a gyerekeknek felolvastam az aktuális Rumini kötet utolsó fejezetét, amire indulásom előtt már pont nem volt idő, majd ettem egy ebédet.
Két éve is valahogy így volt, akkor a Burzs Kalifáig jutottam. Most kíváncsi voltam, hogy hogyan néz ki a környék, ha tovább megyek dél felé. Sajnos nem ez bizonyult a legjobb ötletnek; a táj, az épületek, és minden más is kb. ugyan olyanok voltak még újabb fél órai metrózás után is. Ha már viszont elmentem odáig, akkor gondoltam megnézem a Dzsumeira pálmát. Ehhez a metróról átszálltam egy villamosra, onnan pedig az egy-nyomvonalas vonatra, amivel kimentem a mesterséges sziget csúcsára.
Amikor oda értem, észre vettem, hogy már két órája eljöttem a reptérről, és ahhoz, hogy legyen két órám átmenni a reptéren, és elérni a következő repülőt, indulnom is kell vissza. A vissza út valamiért gyorsabban ment, és a közlekedési eszközökön is jóval kevesebben voltak, mint reggel.
Még mielőtt kijöttem a reptérről, megkérdeztem az ottani információs pultokat, hogy hogyan lehet eljutni a hármas terminálról a kettesre (mivel a hármasra érkeztem, de a kettesről indultam tovább). Mindegyik azt mondta, hogy az egyetlen út, ha kimegyek, és taxit fogok magamnak. Ha esetleg Te, aki ezt olvasod, a jövőben Dubajban jársz, és a terminál 3-ról át kell menni a terminál 2-re, ne higgy az információs pultnak. Több fajta módon meg lehet oldani, de a legegyszerűbb (nem a leggyorsabb), ha vissza mész a biztonsági rész mögé, és ott buszozol (amire azt mondták az a pultnál, hogy már nincs ilyen lehetőség). Mivel én kint voltam már, sőt, jó messze a reptértől, én két metróval és egy busszal értem oda a megfelelő terminálhoz.
Miután metaláltam a megfelelő kaput, volt még több, mint 2 órám indulásig, így felhívtam a családot, és a gyerekeknek felolvastam az aktuális Rumini kötet utolsó fejezetét, amire indulásom előtt már pont nem volt idő, majd ettem egy ebédet.
A kapuban várnom kellett, hogy hívjanak újabb buszt a megtelt helyére, így szóba elegyedtem a munkásokkal. Kérdeztem, hogy most kint hány fok van, amire az egyik válaszolt (39 celsius, de 48-nak érződik), majd hárman is elkezdtek beszélni, mesélni, milyen ott az élet. Azt mondták, hogy klíma nélkül igazából csak a kocsi parkolótól az épületig mennek, minden zárt térben klímával működnek, de nem cserélnék le a helyüket, szeretik az itteni időjárást.
Állítólag nagyon gyorsan hozzá lehet szokni. A beléptető munkás barátai, miután itt laktak egy darabig, rend szerint nem akarnak vissza menni Bulgáriába, Angliába, és európa más részeire. Itt szerintük sokkal nehezebb napszúrást kapni, mert a nap sokkal kevésbé meredeken jön, a páratartalom miatt érződik olyan kibírhatatlannak a hőmérséklet.
A busz, miután a repülőhöz ért, még kb 10 percet várt, mire kiengedtek, fel a repülőre. Ekkor volt 1:55, amikor is a felszállás kellett volna, hogy megtörténjen, de még a csomagolat is javában pakolták.
A beszállást követően megtaláltam a sorom és ülésem. Az ablak mellett kaptam helyet, és pont mellettem egy oldal irányba megtermett ugandai asszonyság foglalt helyet. Ekkor már láttam, hogy nem lesz olyan kényelmes az út, mint Budapestről idáig... A gép sokkal jobban tele volt alapból, amin nem segített az Ugandaiak személyes tér tiszteletben (nem)tartási szokásai sem. Őket abszolút nem zavarja, ha sorbanállásnál hátulról hozzá tapadnak az előttük levőhöz, de kegalábbis folytonos tolakodással/lökdösődéssel jelzik, miszerint haladhatna gyorabban is a sor.
A mellettem ülő hölgy is erősen és folyamatoaab bele lógott a nem kis személyes burkomba. A helyzetet némiképp nehezítette az is, hogy mögöttem egy 4 éves körüli kislány ült, aki többször megpaskolta a vállam, hogy figyeljek rá is, és rendszeresen az ülésem rugdosásával próbálta kifejezni törődését.
Egy kis érdekesség még, hogy ahogy láttam, az Entebbei járat utasainak legalább háromnegyede nő volt, egy kis része gyerek, férfit jóval kevesebbet láttam az utazók közül.
A felszállás közbeni tolongás leszállás közben méginkább felerősödik, abban a pillanatban, amikor a gép megállt, már sokan álltak, és szedték elő a táskákat.
Miután leszálltam (majdnem utolsóként) a gépről, még meg kellett várnom, hogy a vízumot kinyomtassák, és beragasszák az útlevelembe, felvettem a két nagy bőröndömet, és már mentem is ki a reptérről. Josh-al viszonylag gyorsan megtaláltuk egymást.
Ekkor érkezett a hír, miszerint az amerikaiak Amszterdam-Entebbe játatát törölték, így ők ott ragadtak Amszterdamban, és csak szombatra kaptak újabb jegyet.
Eljöttünk a szállásra, megkaptuk a szobákat, majd megérkezett Amon is (ugandai misszionárius). Josh, Amon, Jeda (Josh kisebbik lánya) és én elmentünk vacsorázni. Mivel az előre kinézett helyen nem találtunk semmi vacsorának valót, elmentünk a Victoria Mall-ba, ahol volt egy "közép keleti" nevű étterembe. Nem csalódtam most sem: az ugandai sültkrumpli még mindig olyan jó, mint ahogy emlékeztem.
Vacsora közben azt beszéltük meg, hogy Amon megpróbál szerezni még pár olyan embert, akikre lehetne csoportot bízni a táborban, és megpróbáljuk 7-8 tanárral elkezdeni pénteken a tábort (így 30-40 gyerek jut majd egy felnőttre). Holnap még meglátjuk, hogy az Amszterdamban ragadt amerikaiakkal mi lesz, de sajnos ketten biztosan vissza is fordulnak.
Állítólag nagyon gyorsan hozzá lehet szokni. A beléptető munkás barátai, miután itt laktak egy darabig, rend szerint nem akarnak vissza menni Bulgáriába, Angliába, és európa más részeire. Itt szerintük sokkal nehezebb napszúrást kapni, mert a nap sokkal kevésbé meredeken jön, a páratartalom miatt érződik olyan kibírhatatlannak a hőmérséklet.
A busz, miután a repülőhöz ért, még kb 10 percet várt, mire kiengedtek, fel a repülőre. Ekkor volt 1:55, amikor is a felszállás kellett volna, hogy megtörténjen, de még a csomagolat is javában pakolták.
A beszállást követően megtaláltam a sorom és ülésem. Az ablak mellett kaptam helyet, és pont mellettem egy oldal irányba megtermett ugandai asszonyság foglalt helyet. Ekkor már láttam, hogy nem lesz olyan kényelmes az út, mint Budapestről idáig... A gép sokkal jobban tele volt alapból, amin nem segített az Ugandaiak személyes tér tiszteletben (nem)tartási szokásai sem. Őket abszolút nem zavarja, ha sorbanállásnál hátulról hozzá tapadnak az előttük levőhöz, de kegalábbis folytonos tolakodással/lökdösődéssel jelzik, miszerint haladhatna gyorabban is a sor.
A mellettem ülő hölgy is erősen és folyamatoaab bele lógott a nem kis személyes burkomba. A helyzetet némiképp nehezítette az is, hogy mögöttem egy 4 éves körüli kislány ült, aki többször megpaskolta a vállam, hogy figyeljek rá is, és rendszeresen az ülésem rugdosásával próbálta kifejezni törődését.
Egy kis érdekesség még, hogy ahogy láttam, az Entebbei járat utasainak legalább háromnegyede nő volt, egy kis része gyerek, férfit jóval kevesebbet láttam az utazók közül.
A felszállás közbeni tolongás leszállás közben méginkább felerősödik, abban a pillanatban, amikor a gép megállt, már sokan álltak, és szedték elő a táskákat.
Miután leszálltam (majdnem utolsóként) a gépről, még meg kellett várnom, hogy a vízumot kinyomtassák, és beragasszák az útlevelembe, felvettem a két nagy bőröndömet, és már mentem is ki a reptérről. Josh-al viszonylag gyorsan megtaláltuk egymást.
Ekkor érkezett a hír, miszerint az amerikaiak Amszterdam-Entebbe játatát törölték, így ők ott ragadtak Amszterdamban, és csak szombatra kaptak újabb jegyet.
Eljöttünk a szállásra, megkaptuk a szobákat, majd megérkezett Amon is (ugandai misszionárius). Josh, Amon, Jeda (Josh kisebbik lánya) és én elmentünk vacsorázni. Mivel az előre kinézett helyen nem találtunk semmi vacsorának valót, elmentünk a Victoria Mall-ba, ahol volt egy "közép keleti" nevű étterembe. Nem csalódtam most sem: az ugandai sültkrumpli még mindig olyan jó, mint ahogy emlékeztem.
Vacsora közben azt beszéltük meg, hogy Amon megpróbál szerezni még pár olyan embert, akikre lehetne csoportot bízni a táborban, és megpróbáljuk 7-8 tanárral elkezdeni pénteken a tábort (így 30-40 gyerek jut majd egy felnőttre). Holnap még meglátjuk, hogy az Amszterdamban ragadt amerikaiakkal mi lesz, de sajnos ketten biztosan vissza is fordulnak.
