Ahogy itt Ugandában szokták mondani: nektek órátok van, nekünk időnk... Ezt a mondatot már az első nap tapasztaltuk. Az ugandai időszámítás teljesen máshogy működik, mint a Magyar, vagy az amerikai.
Első reggelre 7-re volt megbeszélve a reggei, 8-ra az indulás, 9:30-ra a tábor elkezdése. Nos, ennek megfelelően én 7-kor ott voltam az étkezőnél. Egyedül. Reggeli nélkül. Eljöttem a szobámba egy kicsit még pakolni, 7:30-kor visszamentem, sehol senki. 8-kor megjött a reggli is, és a többiek is előbújtak a szobájukból. 8:50 körül meg is jött a fuvarunk, amivel 9:30-ra ott voltunk a tábor helyszínén. Ezután következett a helyiek köszöntése, ismerkedés, tábori reggeli, vezetői eligazítás, stb, stb. Magát a tábori programot végül 11 után kezdtük csak, mégsem volt senki felháborodva, nem stresszelt senki (rajtunk fehér bőrű idegeneken kívül).
Bár péntek este úgy beszéltük meg, hogy én a kicsiknek fogok csinálni zenei foglalkozást, reggelre úgy döntöttünk a másik-, nagyoknak való csoport vezetőjével, hogy két csoportot össze vonjuk, és többen leszünk tanárok egy nagy csoportra (80+ gyerek). Az eligazítás után következett a csoportos tábor kezdés. Az tábor helyszínéül szolgáló iskola vezetője össze terelte a gyerekeket, és felsorakoztatta őket osztályok szerint. Ezek után volt néhány bemutatkozás, éneklés, és az aznapi bibliai történet eljátszása is. Ez utóbbi közben sajnos az ovisok, és elsős-másodikos gyerekek nem tudtak figyelni, mert túl messze voltak az előadó tértől, és nem is látták a bemutatót a többi-, magasabb gyermek miatt. Én ekkor mentem oda melléjük, és csináltam róluk egy képet. Ez annyira tetszett nekik, hogy egyből csak rám kezdtek figyelni, sőt, erősen érdeklődtek a fényképezővel kapcsolatban is. Hogy ne tereljem el a többiek figyelmét, gyorsan leültem a fűbe, és mutattam nekik is, hogy üljenek le, és maradjanak csendben.
Épp ma mondtam Joshnak, hogy egy ilyen ugandai tábor alatt igazából minden szempontból kilépek minden komfort zónámból: egy csomó kisgyerekkel kell foglalkoznom "folyamatosan", sok ember előtt kell beszélnem, csak úsznom kell az árral az összes időpont és helyszín kapcsán (ezeket ugyanis általában nem tudom előre), utazási szempontból teljesen rá vagyok hagyatva másokra, nehezen értem meg, hogy az ugandaiak mit mondanak angolul, stb. Talán ide tartozik még a korábban már említett személyes buborékomban mások eltűrése is. Miután leültem a földre, a körülöttem levő 10-15 gyerek is leült, és egyből elkezdtek simogatni, tapogatni. Legjobban a koromon levő szőr, érdekelte őket, utána a szakállam fogdosása volt a második legnépszerűbb mozdulat, végül a hajamat is birizgálták, csodálkozva annak hosszán, és egyenességén (az itteniek haja nagyon erősz szálú, és szinte kivétel nélkül NAGYON göndör). De ami ezeknél is furább volt, hogy törölgették a homlokomon levő izzadságot, mert az is nagyon érdekelte őket, hogy mi az, honnan jön, és miért is van?!
Első reggelre 7-re volt megbeszélve a reggei, 8-ra az indulás, 9:30-ra a tábor elkezdése. Nos, ennek megfelelően én 7-kor ott voltam az étkezőnél. Egyedül. Reggeli nélkül. Eljöttem a szobámba egy kicsit még pakolni, 7:30-kor visszamentem, sehol senki. 8-kor megjött a reggli is, és a többiek is előbújtak a szobájukból. 8:50 körül meg is jött a fuvarunk, amivel 9:30-ra ott voltunk a tábor helyszínén. Ezután következett a helyiek köszöntése, ismerkedés, tábori reggeli, vezetői eligazítás, stb, stb. Magát a tábori programot végül 11 után kezdtük csak, mégsem volt senki felháborodva, nem stresszelt senki (rajtunk fehér bőrű idegeneken kívül).
Bár péntek este úgy beszéltük meg, hogy én a kicsiknek fogok csinálni zenei foglalkozást, reggelre úgy döntöttünk a másik-, nagyoknak való csoport vezetőjével, hogy két csoportot össze vonjuk, és többen leszünk tanárok egy nagy csoportra (80+ gyerek). Az eligazítás után következett a csoportos tábor kezdés. Az tábor helyszínéül szolgáló iskola vezetője össze terelte a gyerekeket, és felsorakoztatta őket osztályok szerint. Ezek után volt néhány bemutatkozás, éneklés, és az aznapi bibliai történet eljátszása is. Ez utóbbi közben sajnos az ovisok, és elsős-másodikos gyerekek nem tudtak figyelni, mert túl messze voltak az előadó tértől, és nem is látták a bemutatót a többi-, magasabb gyermek miatt. Én ekkor mentem oda melléjük, és csináltam róluk egy képet. Ez annyira tetszett nekik, hogy egyből csak rám kezdtek figyelni, sőt, erősen érdeklődtek a fényképezővel kapcsolatban is. Hogy ne tereljem el a többiek figyelmét, gyorsan leültem a fűbe, és mutattam nekik is, hogy üljenek le, és maradjanak csendben.
Épp ma mondtam Joshnak, hogy egy ilyen ugandai tábor alatt igazából minden szempontból kilépek minden komfort zónámból: egy csomó kisgyerekkel kell foglalkoznom "folyamatosan", sok ember előtt kell beszélnem, csak úsznom kell az árral az összes időpont és helyszín kapcsán (ezeket ugyanis általában nem tudom előre), utazási szempontból teljesen rá vagyok hagyatva másokra, nehezen értem meg, hogy az ugandaiak mit mondanak angolul, stb. Talán ide tartozik még a korábban már említett személyes buborékomban mások eltűrése is. Miután leültem a földre, a körülöttem levő 10-15 gyerek is leült, és egyből elkezdtek simogatni, tapogatni. Legjobban a koromon levő szőr, érdekelte őket, utána a szakállam fogdosása volt a második legnépszerűbb mozdulat, végül a hajamat is birizgálták, csodálkozva annak hosszán, és egyenességén (az itteniek haja nagyon erősz szálú, és szinte kivétel nélkül NAGYON göndör). De ami ezeknél is furább volt, hogy törölgették a homlokomon levő izzadságot, mert az is nagyon érdekelte őket, hogy mi az, honnan jön, és miért is van?!
Jackfruit... olyan nehéz, hogy az ágak nem bírnák, így a törzsön nől 
A reggeli 
A nagy csoportos rész után kerestünk minden állomásnak egy jó helyet, és vártuk a gyrekeket. A délelőtt folyamán 4 különböző csoportnak tanítottunk 3-4 éneket, mutogatással, csoportonként fél órán keresztül. A végére nagyon erősen elfáradtunk. Ez után következett az ebéd: posho (kukorica kása), rizs és bab, amik nagyon finomak voltak. Úgy döntöttünk hogy ebéd után nem csinálunk délutáni foglalkozást, hanem haza megyünk pihenni, és kicsit vacsora előtt talákozunk Josh és Whitney házában, hogy megbeszéljük a másnapi tudnivalókat.
Mivel én nem éreztem úgy, hogy pihennem kéne, Josh-al elmentünk venni még egy pár dolgot a famunkás délutáni projektekhez (csavarok, anyák, alátétek, csavarbehajtó fej, csiszolópapír, stb. A bevásárlás után még elmentünk a közeli piacra, majd indultunk a vendéglátóinkhoz. Vacsoráig rengeteget beszélgettünk mindenflée dologról (ugandai népcsoportok/törzsek, magyar építési szokások, évszakok, textilek, hangszerek, ...), de magáról a táborról csak valamikor 9 körül keztünk el csoport szinten beszélgetni, és még csak ezután következett a vacsora. Mire onnan vissza értünk a szállásra, valahogy nem volt érkezésem mindezt megírni.
Mivel én nem éreztem úgy, hogy pihennem kéne, Josh-al elmentünk venni még egy pár dolgot a famunkás délutáni projektekhez (csavarok, anyák, alátétek, csavarbehajtó fej, csiszolópapír, stb. A bevásárlás után még elmentünk a közeli piacra, majd indultunk a vendéglátóinkhoz. Vacsoráig rengeteget beszélgettünk mindenflée dologról (ugandai népcsoportok/törzsek, magyar építési szokások, évszakok, textilek, hangszerek, ...), de magáról a táborról csak valamikor 9 körül keztünk el csoport szinten beszélgetni, és még csak ezután következett a vacsora. Mire onnan vissza értünk a szállásra, valahogy nem volt érkezésem mindezt megírni.
A legolcsóbb közlekedési eszköz: Bodaboda Banánfák Josh és Whitney házának kertje, és a két mindent bíró Land Cruser
A mai nap is 7-re volt kérve a reggeli, de 7:30-ra értünk oda, a reggelivel majdnem egyszerre. Reggeli után már valamivel 9 előtt sikerült elindulnunk a tábor helyszínére. Érkezésünkkor már zajlott a reggli, így viszonylag hamar el tudtuk kezdeni a foglalkozásokat. Mivel a tanárok közül valaki (Amos) nagyon lebetegedett, egy másik tanár (Amon) átvette a helyét, így én meg az ő helyét, így alakult, hogy zene helyett a kicsiknek (ovi-harmadik osztály) kézműves állomásáért lettem felelős.
Kicsit bonyolítja idén a helyzetünket, hogy a gyerekek közt nem mindenki egészséges, vannak down kóros-, és testi-, vagy szellemi hátránnyal/betegséggel élő gyerekek is. Tegnap Kasia csinálta ezt az állomást. Amikor arról beszélgettünk, hogy kinek mi volt a legjobb a napjában, ő egy ilyen testi és szellemi fogyatékos fiúról számolt be. A feladat színezés volt, de látszott, hogy ez a fiú alig tud bármit megfogni, vannak kényszer mozgásai, nagyon nehezen tudja egy előre elképzelt irányba mozgatni a kezét, a fejét általában vagy ide-oda dönti, vagy teljesen máshova néz, mint kéne. Mégis, amikor Kasia osztogatta a zsírkrétákat a színezéshez, ez a fiú elkezdett hangoskodni, a kezével hadonászni, és látszott, hogy valamit nagyon szeretne. Mint kiderült, ő is színezni akart a többiekkel. Kasia szerint azt a mosolyt és valós boldogságot, amit a fiún látott, amikor a kezébe bele tett egy zsírkrétát, nem lehet szavakkal leírni. Ennek a gyereknek eddig mindig mindent megcsináltak, nem igazán engedték, hogy valamit is egyegül csináljon, mivel nem is nagyon tud semmit csinálni, így ez az idő neki nagyon-nagyon tetszett.
Mivel ma én csináltam a kicsiknek a színezéses állomást, én is megtapasztaltam egy kicsit, amit Kasia nem tudott szavakba önteni. A srác alig tudta megfogni a rajzeszközt, és ahhoz, hogy az előtte levő papír fölé tudja egyáltalán tenni a kezét, a fejét teljesen kicsavarta, és oldalra-felfelé nézve rajzolt a papírra. Amikor megdicsértem, hogy milyen ügysen csinálja a színezést, egy ÓRIÁSI mosoly lett az arcán.
Kicsit bonyolítja idén a helyzetünket, hogy a gyerekek közt nem mindenki egészséges, vannak down kóros-, és testi-, vagy szellemi hátránnyal/betegséggel élő gyerekek is. Tegnap Kasia csinálta ezt az állomást. Amikor arról beszélgettünk, hogy kinek mi volt a legjobb a napjában, ő egy ilyen testi és szellemi fogyatékos fiúról számolt be. A feladat színezés volt, de látszott, hogy ez a fiú alig tud bármit megfogni, vannak kényszer mozgásai, nagyon nehezen tudja egy előre elképzelt irányba mozgatni a kezét, a fejét általában vagy ide-oda dönti, vagy teljesen máshova néz, mint kéne. Mégis, amikor Kasia osztogatta a zsírkrétákat a színezéshez, ez a fiú elkezdett hangoskodni, a kezével hadonászni, és látszott, hogy valamit nagyon szeretne. Mint kiderült, ő is színezni akart a többiekkel. Kasia szerint azt a mosolyt és valós boldogságot, amit a fiún látott, amikor a kezébe bele tett egy zsírkrétát, nem lehet szavakkal leírni. Ennek a gyereknek eddig mindig mindent megcsináltak, nem igazán engedték, hogy valamit is egyegül csináljon, mivel nem is nagyon tud semmit csinálni, így ez az idő neki nagyon-nagyon tetszett.
Mivel ma én csináltam a kicsiknek a színezéses állomást, én is megtapasztaltam egy kicsit, amit Kasia nem tudott szavakba önteni. A srác alig tudta megfogni a rajzeszközt, és ahhoz, hogy az előtte levő papír fölé tudja egyáltalán tenni a kezét, a fejét teljesen kicsavarta, és oldalra-felfelé nézve rajzolt a papírra. Amikor megdicsértem, hogy milyen ügysen csinálja a színezést, egy ÓRIÁSI mosoly lett az arcán.
Konyhók az iskola környékén Itt a szennyvíz csövek tartalma nem fagy el akkor sem, ha falon kívül vannak elvezetve 
Josh és Whitney 
Ő is fogyatékos, de inkább testileg Bal alsó sarokban az erősen fogyatékos srác
Mivel a mai - szombati - nap egy kicsit kevesebb gyerek jött a tegnaphoz képest, két osztályt egybe vontak, így volt egy olyan fél órám, amikor nem volt csoportom. Ebben a fél órában elmentem körbe fényképezni a többi állomást, majd elmentem a konyhához, hogy ott is csináljak pár képet. A konyha vezetővel el is kezdtem beszélni. Olyanokról beszéltünk, mint a lehetetlen kiejtésű-, nagyon hosszú nevem, a rizs megmosásának fontossága, az ugandai férfiak megbzhatatlansága (miszerint csinálnak 1-2 gyereket, majd eltűnnek teljesen a család életéből, mindenféle anyagi támogatás nélkül hagyják az anyát, és adott esetben akár ezt több nővel is eljátszák), a 10-30 kg rizs főzésének titkai, és más random témákról.
Káposzta reszelés A konyhafőnök mossa a rizst A konyha Steve egy hagyományos ingben A mosogatás Az ebéd
A tábor alapvetően két csoportnyi gyereknek van megtartva. Egyrészt a JITT iskola diákjainak (nagyrészt Dél-szudán menekült gyerekek, és némi helyi, szegénységben élő acholi gyerek), valamint az Alpha Devine iskolába járó gyerekeknek (kb. 40 helyi gyerek, és 50 olyan, akik korábban a pawel-i bentlakásos iskola diákjai voltak menekült státuszuk, vagy árvaságuk miatt).
Josh elképzelése az volt, hogy délelőttönként a két iskola minden diákjának tartjuk a tábort (ez a kb 340 gyerek), majd délután csak ennek a másodiknak tartunk foglalkozást. Így volt ez ma is. A tábor után Josh-al el is mentük néhány szerszámért, majd mentünk ki a kisebbik iskolához. Itt a mai nap sikerült elkezdeni a cornhole játék készítését, de erről majd inkább holnap próbálok írni...
Josh elképzelése az volt, hogy délelőttönként a két iskola minden diákjának tartjuk a tábort (ez a kb 340 gyerek), majd délután csak ennek a másodiknak tartunk foglalkozást. Így volt ez ma is. A tábor után Josh-al el is mentük néhány szerszámért, majd mentünk ki a kisebbik iskolához. Itt a mai nap sikerült elkezdeni a cornhole játék készítését, de erről majd inkább holnap próbálok írni...
Moses középen Moses és George, az egyik tanár
