Vasárnap este, miután a csapat nagyobbik része is oda ért Guluba, még volt egy eligazításunk. Elosztottuk egymás közt, hogy ki mit fog csinálni másnap. 5 állomás született, és mindegyik állomásra kellett egy ember. Az egyik állomáson a gyerekek megtanulták a tábori énekeket és azok mutogatásait, egy másikon az evangéliumot ismerték meg, a harmadikon az aznapi bibliai történetet, a negyediken kreatívkodtak, és az ötödik volt a sport. Mivel úgy gondoltam, hogy Whitney és a segítői elegek a zenei állomásra, én vállaltam a nagyobb korosztály sport foglalkozásait. Az állomásokon kívül még minden reggelre vállalt valaki egy bizonyságtételt a reggeli közös alkalmakra, illetve minden reggelre csináltunk egy jelenetet is, erre is kellettek jelentkezők.
Pénteken a téma a tékozló fiú példázata volt, szombaton pedig az a rész, amikor Jézus lecsendesíti a vihart. Hétfőre jutott a római százados szolgájának meggyógyítása. Ebben én a beteg szerepére pályáztam, és nagy örömömre meg is kaptam, bár a rendező ezen döntését sokan rosszallóan vették, ugyanis meg voltak győződve, hogy hozzám sokkal jobban illene Jézus karaktere (legalábbis ami a külsőmet illeti).
Hétfő reggelre Kasia lebetegedett, így ő nem is tudott jönni a táborba. Mivel ő vállalta a reggeli bizonyságtételt, azt másnak kellett átvállalnia, és Kasia állomását is végül más vitte, amit azért is tudtunk könnyen megoldani, mert az amerikaiakkal együtt két újabb ugandai IM misszionárius is csatlakozott a csapathoz.
A reggeli program nagyjából az volt minden napra, hogy az Alpha iskolából két fordulóban megérkezett a kb. 100 gyerek, majd reggeliztek. Reggeli után mindenkinek el kellett mosnia a saját "tányérját" (azaz azt a bármiféle eszközt, amiből ettek), majd következett a sorakozó. Namost, a táborban levő gyerekek életkora a 3 és 18 év között mozgott. Mégis, valahogy minden gyerek tudta, hogy amikor sorakozó van, akkor igen is, meg kell találniuk a 350 másik gyerek közt a helyüket, oda állni, és nem beszélgetni. Persze, ez nem mindig ment tökétletesen, de az igyekezet látszott.
A sorakozó után következett a négy himnusz eléneklése. Ezen énekek vezetésére minden reggel felszólítottak 1-1 gyereket. Először elénekelték a kelet afrikai himnuszt (swahili nyelven), ezután az ugandai himnusz következett (angolul), majd az ugandai iskolák himnusza (ez is angolul), végül pedig az acholi himnusz hangzott fel (a helyi törzs anyanyelvén, acholi nyelven). A himnuszok után egy "bűnbánó" imát mondtak el, majd kezdődhetett a tábor.
Pénteken a téma a tékozló fiú példázata volt, szombaton pedig az a rész, amikor Jézus lecsendesíti a vihart. Hétfőre jutott a római százados szolgájának meggyógyítása. Ebben én a beteg szerepére pályáztam, és nagy örömömre meg is kaptam, bár a rendező ezen döntését sokan rosszallóan vették, ugyanis meg voltak győződve, hogy hozzám sokkal jobban illene Jézus karaktere (legalábbis ami a külsőmet illeti).
Hétfő reggelre Kasia lebetegedett, így ő nem is tudott jönni a táborba. Mivel ő vállalta a reggeli bizonyságtételt, azt másnak kellett átvállalnia, és Kasia állomását is végül más vitte, amit azért is tudtunk könnyen megoldani, mert az amerikaiakkal együtt két újabb ugandai IM misszionárius is csatlakozott a csapathoz.
A reggeli program nagyjából az volt minden napra, hogy az Alpha iskolából két fordulóban megérkezett a kb. 100 gyerek, majd reggeliztek. Reggeli után mindenkinek el kellett mosnia a saját "tányérját" (azaz azt a bármiféle eszközt, amiből ettek), majd következett a sorakozó. Namost, a táborban levő gyerekek életkora a 3 és 18 év között mozgott. Mégis, valahogy minden gyerek tudta, hogy amikor sorakozó van, akkor igen is, meg kell találniuk a 350 másik gyerek közt a helyüket, oda állni, és nem beszélgetni. Persze, ez nem mindig ment tökétletesen, de az igyekezet látszott.
A sorakozó után következett a négy himnusz eléneklése. Ezen énekek vezetésére minden reggel felszólítottak 1-1 gyereket. Először elénekelték a kelet afrikai himnuszt (swahili nyelven), ezután az ugandai himnusz következett (angolul), majd az ugandai iskolák himnusza (ez is angolul), végül pedig az acholi himnusz hangzott fel (a helyi törzs anyanyelvén, acholi nyelven). A himnuszok után egy "bűnbánó" imát mondtak el, majd kezdődhetett a tábor.
A fenti blokk után hétfőn miden csapattag bemutatkozott a gyerekeknek, majd következett a nap aranymondásának megtanulása, a bizonyságtétel, az éneklés, majd a csoportok újbóli eloszlása (a szombati 4 állomás helyett 5 állomás lett).
Doug bemutatkozása Az alacsonyabb srác Moses, az ezermester Caleb vállalta a hétfői bizonyságtételt Josh legkisebb gyereke, Jonah tökéletesen beilleszkedik már a fekete gyerekek közé 
Rachel és Easton tanították reggelente az énekeket Whitney és Eunice segítsévégel A tanárok nagyrésze is tanulta a mozdulatokat
Hétfő reggel, még indulás előtt valaki mutatta nekem, hogy a csapat hozott amerikából golflabdákat. Erről valahogy kitaláltam egy váltó játékot. Az ugandai gyerekek nagy része nem nagyon használ semmiféle evőeszközt, így a kanál is nagyrészt ismeretlen számukra. A kitalált játékhoz az állomásra érkező 30-40 gyereket felosztottam 4 csoportra. Minden csoport kapott egy kanalat és egy golflabdát. A sorban levő első gyereknek úgy kellett a kanálon levő labdát elvinnie a pálya másik végére és vissza, hogy azt nem érinthette meg, és nem ejthette le. Ha mégis valamelyik megtörtént, újból kellett kezdenie. Amint vissza ért a csapatához, az eszközöket gyorsan átadta a soron következő gyereknek, majd annak kellett a következő kört megcsinálni. Az a csapat nyert, akiknél leghamarabb csinálta meg a feladatot minden gyerek. Talán látszik a képeken, de nagyon élvezték ezt a játékot. Volt, akik nagyon gyorsan tudtak sétálni egyensúlyban tartva a labdát, mások viszont nagyon lassan haladtak csak előre.
Ő Doreen, a dicsőítő csapat egyik vezető alakja vasárnapról Az ő neve Jackson, de én csak Gus-nak hívom, mert szerintem teljesen úgy néz ki, mint Gus a Dilis detektívek című sorozatban Az egyik tanár is mindenképp ki akarta próbálni, hogy milyen nehéz a feladat... 
A második játékhoz minden csapat kapott egy lufit, amit párosával kellett eljuttatni a pálya végére és vissza, hogy csak a homlokukkal tarthatták azt. Más megkötés nem volt, de itt is, ha leesett a lufi, vissza kellett menni a pálya elejére, és újra kezdeni.
Ezen a napon részt vett a táborban egy lány, akinek az egyik lába valami nagyon traumatikus esemény folytán jóval rövidebb volt, mint a másik (legalábbis ránézésre elég rosszul nézett ki). Emelett a hosszabbik lába is elég görbe volt, így nagyon nehezen tudott csak járni. Rajta kívül volt egy down szindrómás kinézetű srác is, erős szellemi fogyatékkal. Nekik kettejüknek felajánlottam, hogy elég, ha a lufit és a golf labdát is csak megfogják a kezükben, és végig viszik azokat a pályán. Látszólag elfogadták a felajánlást, de amikor az ő soruk következett mindketten megcsinálták mind a két feladatot szabályosan!
Mire mind az öt gyerek csoport végzett, én már nagyon elfáradtam, de annyira jó volt látni a gyerekek arcán, hogy milyen örömöt tud nekik okozni két ennyire egyszerű játék. Mindkét játékot többször meg akarták csinálni, mert olyan fontos volt nekik, hogy meg legyen különböztetve az első második és harmadik helyezés, illetve a bajnok (aki a legtöbb fordulóban a legelőkelőbb helyen végzett).
A csoportfoglalkozások után következett fotózkodás és az ebéd. Az ebéd minden nap posho, rizs és bab volt, némelyik nap a felnőttek kaptak még emellé káposztát vagy húst.
A csoportfoglalkozások után következett fotózkodás és az ebéd. Az ebéd minden nap posho, rizs és bab volt, némelyik nap a felnőttek kaptak még emellé káposztát vagy húst.
Brent, az International Messengers elnöke is az idei amerikai csapat része volt. Mivel ő nem sűrűn jut el ide, Ugandába, a hétfő délutánra egy országos misszionárius találkozó lett tervezve. Ez azt jelenti, hogy az országban tevékenykedő IM misszionáriusok össze ültek, megosztották egymással a nehézségeiket, örömeiket, és imádkoztak egymásért.
Az első ugandai IM misszionárius John Pipes volt, aki idős korában elhatározta, hogy hátralevő éveit Isten szolgálatára áldozza, így mindent hátra hagyva Ugandába költözött. Megnősült, épített egy házat, aztán több árvaházat és iskolát, illetve gyülekezeteket plántált. Ebbe a szolgálatba többen becsatlakoztak, például 5 éve Josh és Whitney a három gyerekükkel. Josh-ék egyszer részt vettek egy rövid missziós úton Ugandában John-al. Ezen az úton Isten megszólította őket, és bár nem igazán értették a dolgot, elhatározták, hogy elvégzik a missziós iskolát, és engedelmeskednek a hívásnak, csatlakoznak John munkájához. Otthon elrendezték a dolgaikat, majd elindultak Ugandába. Még amerikában, a reptéren kapták a hírt, hogy John meghalt.
Nem tudom pontosan hogyan zajlott a következő pár hónapjuk, de végül Gulu városában telepedtek le, és a közeli Pawel-ben található árvaházat, iskolát és gyülekezetet kezdték el a munkájukkal segíteni, vezetni. John halála után az országban folyó munka egy kicsit megtorpant a vezető hiányában, voltak konfliktusok, ellentétes jövőképek, és ezeknek némi maradványa még most is érezhető, de csak azoknak, akik benne vannak a csapatban, én nem éreztem semmi ilyet az ottlétem alatt.
Josh-nak párszor jeleztem, hogy ha az neki könnyebség, én nagyon szívesen vezetek, fuvarozok. Kapva az alkalmon, hétfő délután a kezembe nyomta a kulcsot, amit csütörtök reggelig vissza sem adtam neki! Az amerikai csapat egy részét vissza vittem a szállásunkra, majd elugrottam a piacra ajándékokat venni a családomnak. A piac után csatlakoztam a megbeszéléshez. A meeting végére az amerikai csapat is oda ért a közös vacsora idejére.
Az első ugandai IM misszionárius John Pipes volt, aki idős korában elhatározta, hogy hátralevő éveit Isten szolgálatára áldozza, így mindent hátra hagyva Ugandába költözött. Megnősült, épített egy házat, aztán több árvaházat és iskolát, illetve gyülekezeteket plántált. Ebbe a szolgálatba többen becsatlakoztak, például 5 éve Josh és Whitney a három gyerekükkel. Josh-ék egyszer részt vettek egy rövid missziós úton Ugandában John-al. Ezen az úton Isten megszólította őket, és bár nem igazán értették a dolgot, elhatározták, hogy elvégzik a missziós iskolát, és engedelmeskednek a hívásnak, csatlakoznak John munkájához. Otthon elrendezték a dolgaikat, majd elindultak Ugandába. Még amerikában, a reptéren kapták a hírt, hogy John meghalt.
Nem tudom pontosan hogyan zajlott a következő pár hónapjuk, de végül Gulu városában telepedtek le, és a közeli Pawel-ben található árvaházat, iskolát és gyülekezetet kezdték el a munkájukkal segíteni, vezetni. John halála után az országban folyó munka egy kicsit megtorpant a vezető hiányában, voltak konfliktusok, ellentétes jövőképek, és ezeknek némi maradványa még most is érezhető, de csak azoknak, akik benne vannak a csapatban, én nem éreztem semmi ilyet az ottlétem alatt.
Josh-nak párszor jeleztem, hogy ha az neki könnyebség, én nagyon szívesen vezetek, fuvarozok. Kapva az alkalmon, hétfő délután a kezembe nyomta a kulcsot, amit csütörtök reggelig vissza sem adtam neki! Az amerikai csapat egy részét vissza vittem a szállásunkra, majd elugrottam a piacra ajándékokat venni a családomnak. A piac után csatlakoztam a megbeszéléshez. A meeting végére az amerikai csapat is oda ért a közös vacsora idejére.
A vacsora rendelés után Ken megkért, hogy vigyem őt el egy boltba, hogy az otthon betegeskedő Kasia-nak tudjon venni pár dolgot, így a pincérnek jeleztem, hogy majd csak fél óra múlva kezdjék el a pizzámat sütni.
Mint kiderült, teljesen feleslegesen aggódtam a "kihűlt pizza miatt". Ken-t elvittem a boltba, megkerestük a szükséges dolgokat, fizettünk, egy másik helyen még vettünk egy adag banánt, majd elvittem őt haza. Ken kért, hogy várjak egy kicsit, amíg megbeszélik, hogy most be akarják-e vitetni magukat a kórházba, vagy vissza engednek a vacsorához. 15-20 perc múlva azért rákérdeztem, hogy sikerült-e eldönteiük. Mondták, hogy igen, menjek vissza nyugodtan. Mire vissza értem, kb. 2 óra telt el, és az asztalokon semmi ételt nem láttam. Gondoltam már mindenki befejezte, de mint kiderült, még senki nem kapta meg a rendelést... pár perc múlva kezdték csak el kihozni az ételeket, de a pizzám érkezéséig eltelt még egy 45 perc, így mire elkezdtem enni, már majdnem mindenki más be is fejezte. De megérte várni, nagyon finom volt.
Mint kiderült, teljesen feleslegesen aggódtam a "kihűlt pizza miatt". Ken-t elvittem a boltba, megkerestük a szükséges dolgokat, fizettünk, egy másik helyen még vettünk egy adag banánt, majd elvittem őt haza. Ken kért, hogy várjak egy kicsit, amíg megbeszélik, hogy most be akarják-e vitetni magukat a kórházba, vagy vissza engednek a vacsorához. 15-20 perc múlva azért rákérdeztem, hogy sikerült-e eldönteiük. Mondták, hogy igen, menjek vissza nyugodtan. Mire vissza értem, kb. 2 óra telt el, és az asztalokon semmi ételt nem láttam. Gondoltam már mindenki befejezte, de mint kiderült, még senki nem kapta meg a rendelést... pár perc múlva kezdték csak el kihozni az ételeket, de a pizzám érkezéséig eltelt még egy 45 perc, így mire elkezdtem enni, már majdnem mindenki más be is fejezte. De megérte várni, nagyon finom volt.