Vasárnap

Két évvel ezelőtt egy Pawel nevű faluban tartottam gyerek tábort az ottani iskola diákjainak. Azon a területen, ahol szolgáltunk, egy föld darabon volt egy imaház, egy iskola, egy "árvaház", és egy "kollégium". Az iskola egy részét az árvák és a bentlakásos gyerekek töltötték ki, de nagyon sokan jártak oda a "bokorból" is (azaz a környező pár kilóméterre levő kis kunyhókból).

Amikor pár hónapja a paweli iskola igazgatója az International Messengers ellen fordult, az iskolába járó dél-szudáni menekült gyerekeket és az árvákat átvitték egy másik iskolába, Gulu-ba. Az ideiglenesen befogadó iskola neve Alpha Devine. Szombat délután ide jöttünk, egyrészt, hogy megnézzük a gyerekek új helyét, másrészt, hogy délután csak ezeknek a gyerekeknek tartsunk foglalkozást.

Amíg Kasia és Whitney elvonultak a nagyobb lányokkal, addig én a fiúkat próbáltam lefoglalni egy kis famunkával. Az ötlet az volt, hogy csinálunk egy cornhole nevű játékot. Ez igazából két olyan kb. 120x60cm-es fa felület, ami 30 fokban meg van döntve, és a távolabbi felén van egy ~15cm-es lyuk. Ebbe a lyukba kell bele találni babzsákokkal. Minél több zsák eljut a lyukba, annál több pontot kap a dobó csapat.

Amikor Josh kérdezte, hogy milyen fa anyag kell nekem, írtam neki egy "bevásárló listát", pontos méretekkel, abban a hitben, hogy ezek tényleg olyan méretűek lesznek. Namost, Ugandában a fatelepen nem fenyő faagyagot árulnak, hanem valami számomra ismeretlen fajta fát, ami egy kicsit keményebb, sokkal vizesebb, és sokkal szálkásabb/szőrösebb. De ezek még nem nagy problémák. A bajosabb inkább az volt, hogy amikor én azt kértem, hogy legyenek 2x10-es deszkák, a kapott anyagok szélessége valahol 1 és 2.2cm között mozgott, míg szélességük 5 és 10cm között, mindezt egy nagy-, hosszanti hajlással, ami erősen megnehezítette a pontos és precíz végeredmény elérését.

Vittem magammal terveket, mérőszalagot, és még dekopírfűrészt is. Igaz, hogy az iskolában nincs áram, de Josh elhozta a kis generátorát, és erről sikerült üzemeltetni a dekopírt.

Két évvel ezelőtt, amikor Pawel-ben a kemencét építettem, két olyan srác volt ott, akik sokat segítettek, főleg a téglafal építésben. Most ez a két fiú is itt volt: Jackson és Moses. Kettejük közül Moses az, aki teljesen árva, és ha bárkinek bármilyen baja van (elektromosság, víz, szivattyú, vízszűrő, lámpa, hangfal, famunka, építkezés, stb.), az ő segítségére mindig lehet számítani. Most is, amikor mondtam nekik, hogy mit szeretnék velük készíteni, ők voltak az elsők, akik segítségére számíthattam. Amikor nekem el kellett indulnom vacsorázni, már volt egy kész cornhole, és a másikat is elkezdtük csinálni, ennek a másodiknak a befejezését rájuk bíztam, ahogy minden szerszám és gép elpakolását is.

Vasárnap reggel újra ide, az Alpha Devine iskolába indultunk, hogy a gyerekekkel együtt részt tudjunk venni az ottani istentiszteleten. Amikor oda értünk, néhány lány ruhát mosott kézzel, néhány másik pedig az osztálytermekben mosta a beton padlót. Az iskola az esővíz egy részét felfogja nagy tartályokba, így nem kell egy messzi kúthoz járni vízért. A mosás abból állt, hogy a padokat eltolták a terem szélére, az egyikük vizet öntött egy vödörből a földre, egy másik egy nyeles szivacsos eszközzel irányította a vizet, ketten lehajolva ronggyal súrólták a padlót, és egy ötödik pedig új vízzel öblítette le a már megmosott részeket.

Nem tudom, hogy volt-e megbeszélve egy adott időpont kezdésre, de mi már 9 körül oda értünk, maga az istentisztelet végül 10kor kezdődött. Az alkalmat az egyik tinédzser fiú vezette, és a vendégek bemutatkozásával kezdődött. Miután MINDEN vendég elmondta, amit szeretett volna/elvártak tőle, a második programpont a dicsőítés volt. Ez a blokk kb. háromnegyed óra volt, ami talán 4 éneket jelentett. 7 tinédzser lány állt ki az egybegyűltek elé, és jellemzően felelgetős énekek voltak (a 7 közül az egyik elénekelt egy dallamot, amire a másik 6 és a gyülekezet válaszolt). Voltak angol és acholi énekek is. Az első két ének lassabb tempójú volt, míg a másik kettő gyorsabb.

Az igehírdetésre James lett megkérve, az egyik új ugandai IM munkatárs. Zákeus történetéről és a lélek gyümölcseiről beszélt. Az egyik legjobban megmaradt részben a türelemről volt szó. Itt elmondta, hogy van otthon két kutyája. Amikor az ételt készíti nekik, az egyik kutya bármikor kész lenne kivenni a kezéből az ételt, míg a másik türelmesen várja, hogy a tányérjába érjen a falat. A történet után megkérdezte, hogy ki melyik kutyához hasonlítaná magát inkább?! Az alkalom zárásaként Josh megkérdezte a gyülekezetet, hogy ki mit kapott az igehírdetésből. Többen említették ezt a történetet, és a türelem fontosságát akár diákként, akár tanárként.

Az alkalom után Amon, James, és én elvonultunk a nagyobb fiúkkal beszélgetni a lányok-, szexualitás-, és házasság témakörök kapcsán. Sajnos Ugandában a leggyakoribb "család modell" a gyerekeit egyedül nevelő anyuka, és országos szintű probléma a szexuális zaklatás, mindkét irányba. Próbáltuk faggatni a fiúkat, hogy mire lennének legjobban kíváncsiak, de egymás előtt nem akartak kérdezni, de a kiosztott kis papírokra szívesen leírták a kérdéseiket, amiket végül hárman válaszoltunk meg. Sokat beszéltünk a pubertáns kori változásokról, a szerelemről, a lányokról, a zaklatásról, a házasságról, udvarlásról, lánykérésről, stb. Szerintem nagyon jól sikerült.

Ezzel a beszélgetéssel és az ebéddel elment az egész délután, így elindultunk haza, hogy mire az amerikai csapat megérkezik, mi is otthon legyünk. Aznap este még megbeszéltük, hogy ki-mit-hogyan csinál majd a következő három napban, de erről majd a következő postban.